Sokan azt mondják, hogy ők aztán tudják mi az a szerelem. Vajon tényleg a szerelemről beszélnek? Vagy esetleg a szeretetről, a ragaszkodásról? Hogyan lehet valakit szeretni? Nem tudom. Azt tudom, hogy van ez az érzés, ami ugyan az, de mégis más. Olyan, mint a fűszerek. Mind ugyanazt a célt szolgálják, mégsem ugyanolyanok.... Sem külsőre, sem ízre. Az a baj, hogy sokan borsot szeretnének, mégis sót kapnak.
Van aki, ízetlenül hagyja elfogyasztandó ételét. Vagy csak, nem kap fűszert.
Így válik az étel a végére gusztustalanná, unalmassá, olyanná, mit az ember csak kidobna.
De nem teszi...
Nem teszi, mert tudja, hogy mennyi idő, és más hozzávaló van abban az ételben. Vagy csak mert sajnálja és gyáva. Fél, hogy egyszer, amikor szüksége lesz rá, éhen marad. Így inkább meghagyja.
Elmúlik a tél... Itt a tavasz. Kimegy a földre. Vet. Kapál. Vet. Kapál. Így megy egész tavasszal. Vet és kapál. Várja a termést. Miután beköszönt a nyár még mindig várja a termést.... Semmi. Itt az ősz. Ennyi idő.. és még mindig semmi.
Megtanulta: Türelem, türelem és fegyelem. Ismét tél, majd tavasz. Vet. Kapál. Vet. Kapál. Nyár. Semmi. Újra ősz.Megtanulta: Türelem, türelem és fegyelem. Így megy ez évekig. Nem tudja mi lehet a baj. Elfogyott, türelme, türelme és fegyelme. A magot hibáztatja: ,,A mag a hibás, nem hoz termést!"-kiabálja. Majd évek után, mikor már a kapát sem bírja, leül. Leül a föld mellé egy kispadra. Nézi. Nézi, mégsem lát semmit. Felnéz az égre, csak sima felhők. A napot takarják. Nincs napsütés. Lenéz a földre, lát egy lyukat. Ebből a lyukból egy kis giliszta bújik elő. Gondolja magában: ,, Minek jön elő? Az ő helye a föld alatt van. Az lenne a szép, ha a Nap is lejönne a földre!" A szél megrebesgeti a fák lombját. Eltelik egy kis idő. A felhők arrébb vándorolnak, így előbújik a nap. Elgondolkozik. Miért van minden fordítva? Agyal rajta. Nem hagyja nyugodni a gondoltat. Azt hiszi ő mindent jól csinált. Azért hiszi, mert nem volt, ki megmondja neki, hogy így nem jó. Azt hiszi, ha csak türelmes, és fegyelmes és nem akarja megtudni a dolgok okát, hogy mi, miért van, akkor jó lesz, amit csinál. Aztán miután ez a mindenki által megmondott tény nem válik be, nem a folyamatot, hanem a felhasználandó alanyt hibáztatja. Majd magát. Azon töpreng, hogy nem jó helyre, és nem megfelelő időben vetett és kapált, vetett és kapált...
Majd ismét pár év múlva, lassan egy évtizeddel később rájön, hogy nem a maggal és nem vele volt baj. A folyamat volt a rossz. Azzal, ha vet és kapál, vet és kapál nem ér el semmit, ugyanis az elvetett magot kikapálja, így olyan, mintha nem csinált volna semmit. Ekkor jött rá, hogy nem mindig az az igaz, amit a "MEGMONDÓ EMBEREK" megmondanak. A józan paraszti ész sokkal többet ér!
Elhatározta, hogy a következő év tavaszán kimegy a földekre és változtat a folyamaton. Elmúlt az ősz. Eljött a tél, épphogy beköszöntött, ő elköszönt. Elköszönt a kicsiny gilisztától, a felhőktől, a Naptól, a fáktól és az őket rebesgető széltől. Abban a pillanatban értette meg... Milyen ízetlen is volt az ő levese. Annak szentelte életét, hogy megtermessze magának azt, amivel befűszerezheti, épp ezért lett ízetlen... A kényszer, a mások szavának követése... Az a pár perc sokkal ízletesebb volt, mint az addigi élete, hisz rájött saját hibájára. Ekkor lehunyta szemét, és azzal búcsúzott, amivel neki kellett.
